,,Te nem érdekelsz engem.'' Olyan beszéd ez, amit senki ember nem intézhet egy másik emberhez anélkül, hogy kegyetlenséget ne követne el, és sebet ne ejtene az igazságon. ,,A te személyed nem érdekel engem.'' Ez a kifejezés viszont helyet kaphat két közeli barát heves szóváltásában, anélkül, hogy megsértené azt, ami barátságukban a legérzékenyebb. Hasonlóképp megalázkodás nélkül mondhatjuk: ,,Az én személyem nem számít'', de nem azt, hogy: ,,Én nem számítok.'' Ez a rövid bizonyítéka, hogy az a mai filozófia, amit perszonalizmus néven ismerünk, téves. Következésképp azon a területen, ahol téves a szóhasználat, rendkívül nehéz, hogy maga a gondolat el ne tévedjen. Minden emberben van valami szent. De ez nem a személye. Nem is maga az emberi személyiség. Hanem egyszerűen maga az ember. Úgy, ahogy van. Egy járókelô az utcán; karja hosszú, szeme kék, gondolatai ismeretlenek, de lehetnek akár a leghétköznapibbak. Számomra nem a személyisége, nem is a benne megjelenô személyiség az, ami szent. Hanem ô maga. Teljes egészében. Szeme, karja, gondolatai -- az egész ember. Semmit belôle meg nem sérthetek anélkül, hogy véghetetlen lelkiismeret-furdalásaim ne támadnának. Ha egyedül személyisége lenne szent a számomra, nyugodt szívvel kivájhatnám a szemét. Vakon is épp annyira személy maradna, mint azelôtt. Személyiségét nem csorbítanám. Egyedül a látását semmisíteném meg. Lehetetlen meghatározni az emberi személyiség tiszteletben tartását. Nem csupán szavakba foglalni lehetetlen. Számos világító eszmével vagyunk így. De ezt a fogalmunkat mint fogalmat se tehetjük magunkévá; maga a némán működô gondolat sem tudja megragadni, körülhatárolni. Márpedig a közerkölcs számára olyan fogalmat adni törvényül, mit se meghatározni, se megragadni nem lehet, annyit tesz, mint szabad utat nyitni bárminemű zsarnokság számára. A jog fogalma, mit 1789-ben röpítettek világgá, hasonlóképp belsô elégtelensége miatt volt képtelen teljesíteni a belévetett bizalmat. Két elégtelen fogalom ötvözete, mint amilyen az ,,emberi személyiség jogai'' -- természetesen így, egybeötvözötten se visz messzebbre. Valójában mi akadályoz hát meg abban, hogy kivájjam egy ember szemét -- ha egyszer módomban áll és örömömet lelem benne? Holott teljes egészében szent elôttem, mégse az minden vonatkozásában, minden fokozatában. Attól még épp nem szent, mert hosszúnak találom karját, [,kéknek a szemét] vagy talán köznapinak vélem a gondolkodásmódját. Ha herceg, nem attól szent, hogy herceg. Ha rongyszedô, nem azért, mert rongyszedô. Mindebben semmi, de semmi sincs, ami ráemelt kezemet visszatarthatná. Az, ami kezemet visszatarthatná, egyedül az, hogy tudom, ha valaki kivájná a szemét, lelkéig hasítana a gond, hogy rosszat tettek vele. Él a gyerekkor kezdetétôl, a bölcsôtôl a sírig valami az emberi szív mélyén, ami minden elkövetett és elszenvedett bűn, s megtapasztalt és megrögzött rossz ellenére, változatlanul elvárja, hogy jót tegyenek vele és ne rosszat. És ez az a valami, ami mindenekfelett szent minden egyes emberben.